2018. június 15., péntek

Ön koreai? Vagy nem is ezt kérdeztem?

Korábban már írtam arról, hogy a koreai nyelv tanulása során milyen mókás helyzetbe keveredtem.
Ilyen több is volt, arról nem is beszélve, hogy kevésbé vicces, de nagyon sok kedves történetet éltem meg ezt a nyelvet gyakorolgatva.
Az első találkozások idején még nagyon-nagyon keveset tudtam, bizony a koreai nyelvi készségem igen csak gyenge lábakon állt.
Életem második koreai személyével Rómában futottam össze.
Húsvét hétfője, és nem szikrázó napsütés, hanem felhős ég. A barátaimmal a Colosseum közelében sétálgattunk, még több mint félóra volt hátra az amfiteátrumi belépési időnkig.
Cseperegni kezdett az eső, ezért megcéloztunk egy vendéglőt, ami valami átmenet volt a trattoria és a kávéház között. Barátaim megálltak a kinti ponyva alatt, én bementem megnézni, hogy esetleg van-e hely. Esetleg nem volt, sőt. Az előtérben levő bárpult teljesen foglalt, az asztaloknál sincs hely, az L alakú helységben sodródott a tömeg, a felszolgálók - olasz mértékkel mérve - rohangáltak.
Megálltam a bárpult és a bejárat között, hogy kivárjam a hömpölygést, hogy vissza tudjak jutni a kijáratig.
Eközben valaki meglökött, kis híja volt, hogy nem egy másik ember ölében kötöttem ki.
Nálam az elnézés kérése leggyorsabban a "pardon" (pardonnez moi) szóval megy, itthon is, külföldön különösen. Addig jutottam, hogy "par...", amikor felém fordult egy jóvágású keleti fiatalember egy "excuse me"-vel. Őhozzá ütődtem.
Annyira udvariasan mondta, hogy azt gondoltam, csakis koreai lehet. Tehát megkérdeztem, hogy koreai-e. Ez fonetikusan és nagyon udvariasan úgy hangzik: Hángug szárám imnikká?
Én azonban kérdő hangsúllyal azt mondtam: Hángug szárám imnida.
Ő alaposan megnézett, majd váltott rögtön angolra, és megkérdezte, hogy beszélek-e angolul. Mondtam, hogy nem. (Ez igaz, kicsit olvasok és írok e nyelven, de nem beszélem.)
Ezután megkérdezte franciául, hogy beszélem-e a nyelvet. Mondtam igen. Azután tisztáztuk, hogy nem vagyok francia, hanem magyar. Ő rám csodálkozott, amit így utólag nagyon is megértek.
Egy kissé furcsa nő, aki Rómában rossz koreaival, majd franciául válaszolva azt mondja, hogy
magyar? Hogy biztos legyen benne, angolul is rákérdezett: Hungarian? Mondtam, hogy igen - pár szót azért képes vagyok angolul is elgagyogni.
Egyébként valóban koreai volt, ezt, úgy a csodálkozása közben beszúrta a beszédébe.

El kell mondjam, eltartott egy kis ideig, mire rájöttem, hogy mi is volt a kérdésem hibája, és ezután már nem csodálkoztam, hogy annyira megnézett. Ugyan kérdő hangsúllyal, de azt sikerült mondanom, hogy én vagyok koreai. Ennek ellenére, nyilván egy cseppet sem néztem ki annak.

És akkor egy kis magyarázat.
A koreai nyelvben nincs az igéknek személyragja. Azt, hogy az állítmány milyen alanyra vonatkozik, más módszerrel fejezi ki ez a nyelv. A "Hángug szárám imnida" jelentheti azt is, hogy "ő/ők koreai(ak)",  jelentheti azt is "én/mi koreai vagyok(unk)" Mindig a szituáció és a szövegkörnyezet dönti el. Ebben az esetben azt jelenthette: Koreai vagyok. Általában a pontosság kedvéért azonban hozzáteszik: Én koreai vagyok (Csonün hángug szárám imnidá.)

És a tanulság: azóta soha nem felejtek el odafigyelni arra, hogy a kérdő ragot használjam a kijelentő helyett a legmagasabb udvariassági szinten.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése