Lehet, hogy már érintettem ezt a témát a koreai nyelvvel kapcsolatban. Most azért jutott eszembe, mert sok feliratfordító és a felhasználók beszélgetésében rendre felmerül, hogy vajon mikor tegezi a szereplő a másikat.
A fordítók dolga nem könnyű, mert igazából csak a koreai beszédből és a helyzetből deríthető ki, hogyan is kellene fordítani, ha hűek akarunk maradni az eredetihez.
A koreai nyelvben ugyanis nincs tegezés, magázás, önözés. Udvariassági szintek vannak, amik jelzik a beszélők közötti viszonyt.
A nyelv tanulása közben nekem is meglehetősen sokára érett meg,
hogy ez mit is jelent.
A koreai szövegek fordítójának valahogy transzponálni kell a helyzetet az aktuális nyelvre ahhoz, hogy az adott nyelven érthető legyen, ezért tegező vagy magázó
a fordítás.
Ahol a legtöbbször találkozunk ezzel, azok a filmfeliratok, amit persze általában nem műfordítók készítenek, és főként nem koreaiból fordítanak, hanem egy másik nyelv közvetítésével - főként az angollal.
Visszatérve az udvariassági szintekre, jó néhány van, de többnyire négyet használnak általánosan.
Az első, az un. "bánmál", amit leginkább "félnyelv"-nek lehet nevezni a fordítás kapcsán (Osváth Gábor a tankönyvében így is nevezi). A megnevezés nagyon kifejező, mert valóban a legrövidebb forma. Bemutathatom a "ká" szócskával, amit sokszor lehet hallani a filmekben. Azt jelenti "menj!", vagy azt, hogy "megyek", vagy azt, hogy "megy", vagy azt, hogy "mész". Attól függ, hogy mi a szövegkörnyezete.
Ezt a szintet a bizalmas viszonyban levők, közeli hozzátartozók, azonos korú barátok, stb. használhatják egymás között.
Ezt a szintet szokták tegezésként fordítani.
A következő szinteket összefoglaló néven "csondemál"-nak nevezik.
Ezek közül az első a "bizalmas, udvarias", az előző forma "jo" végződéssel kiegészítve adja ezt a szintet. Az előző példával ez úgy hangzik: "kájo".
Ezt a szintet a teljesen idegeneknek nem illik használni, és a beosztott a főnökével sem beszélhet így, általában. Mindemellett a legáltalánosabban használt udvarias beszédforma az emberek között.
Ez a szintet lehet tegezésnek is, magázásnak is fordítani, a helyzettől függően.
A következő szint a " bizalmas, formális".
Hallhatjuk esetenként a filmekben "rá" végződéssel az igéket. A előző példával "kárá", azt jelenti Menj!/Menjen!
Jellemzően a főnök beszél így a beosztottjával.
Ismét a helyzettől függően lehet fordítani, közelebb van a tegezés hangulatához,
mint a magázáséhoz.
Mielőtt a legmagasabb udvariassági szinthez érnénk, iktassunk be egy további formát, amit leíró vagy semleges módnak szoktak nevezni.
Ennek a formának svédcsavarja van. Írásban az udvarias szinthez tartozik, nagyon gyakran lehet vele újságcikkekben találkozni.
Példaszavunkkal "kándá" a kiejtése ebben a formában a "가다/ kádá (szótári alak)" megy igének.
Beszédben viszont bizalmas formának számít, tehát a mi tegező formulánknak feleltethető meg.
Egymást nem ismerők szólhatnak a másikhoz ezen a szinten. A fiatalabb az idősebbhez, a beosztott a főnökhöz, az alacsonyabb rangú a magasabb szinten állóhoz, stb. beszél így.
Több fajta végződés is lehet. Jellemzően az "imnidá / imnikká" végződést hallhatjuk.
Például a köszönésük is ilyen: "ánnyon hásimnikká", ami leginkább "ánnyázsmikká"-nak hallatszik a gyors beszédükben.
Amit legtöbbször hallunk, szintén udvarias üdvözlésnek felel meg,
ez az "ánnyon hászejo" (안녕하세요).
Amit pedig nagyon sokszor hallunk a filmekben, és a "Szia!" megfelelőjének lehet mondani, azt "ánnyo"-nak halljuk.
Egy dolog biztosan látszik ezekből, mégpedig az, hogy mind a mai napig erősen jelen vannak a beszédben is az alá-fölérendeltségi viszonyok.
Köszi a cikket, Dorina, nagyon hasznos! Az biztos, hogy néha nem könnyű eltalálni, hogy milyen viszonyban állnak a szereplők... főleg ázsiai filmeknél jön elő ez az alá-és fölérendeltségi viszony. Sok amerikai és angol sorozatot nézek, sőt néha filippinót is, de egyértelmű, hogy ennél a két nyelvnél nagyon meghatározó. A kínaiaknál lehet még ilyen, de sajnos ebben a kérdésben nem tudok nyilatkozni. :(
VálaszTörlésKedves Hayako!
VálaszTörlésÖrülök, hogy valakinek hasznos volt a hirtelen ötletből jött ismeretterjesztésem.
Az ázsiai nyelvek, azt hiszem, jellegzetesen formálisak, és különösen a tisztelni rendelt személyek irányában nagyon udvariasak. Például, Lomb Katótól olvastam valahol, hogy Japánban még a játékbabát is "ningjószan-nak / emberformájú uraságnak" hívják.
Emellett én csak a koreai nyelv egyes dolgaihoz tudok hozzászólni, mert ezt egy kicsit ismerem.
Kedves Dorina!
VálaszTörlésKöszönöm az érdekes összefoglalást. Abból indulok ki (lehet tévesen), hogy a másik iránti tisztelet alapvetően a mi etikettünk szerint épül fel, tehát fiatal az időst, alacsonyabb rangú a magasabb rangút. De ha így is van, nem tudom, mi lehet a nőkkel. Nálunk ugye a férfi "tiszteli meg" a nőt (ha az nem sokkal fiatalabb), de az ottani társadalomban lehet, hogy ez fordítva van? Melyiket használja a férfi, és melyiket a nő? És van-e különbség, ha közeli viszonyban vannak?
És még egy kérdés. Nálunk hagyományosan az idős családtagokat (sokszor a szülőket) is magázták az emberek. A közeli hozzátartozókra azt írtad, hogy ők a bánmált használják. Ez igaz bármelyik két családtag között, vagy a hierarchia a meghatározóbb?
Válaszodat előre is köszönöm!
Kedves Szeter!
TörlésA koreai udvariassági szabályok alapvetően nagyon sok eltérést mutatnak a nyugatiakhoz képest, de van, ami hasonlít a magyar szokásokhoz.
Gondolati kapcsolódás, mint érdekesség: jó néhány nyelvi kifejezésmód és nyelvtani szabály hasonlít a magyarhoz. Pl. szó szerint úgy mondják, ha nagy volt a fájdalom „A csillagokat láttam a fájdalomtól.”
Visszatérve a kérdés témájához, a koreai társadalom korunkra ugyan változott, de alapjában még mindig férfiközpontú. Ezért általában, de nem mindig, még bizalmas viszonyban is hozzáteszi a nő a „jo” udvariassági végződést a mondat állítmányához, a férfi szinte kivétel nélkül nem. Ugyanakkor, mint a posztban írtam, helyzete válogatja, hogy a „jo” végződés tegezésnek, vagy magázásnak felel-e meg a beszédben. Az előbbi esetben a mi tegező formulánknak felel meg mind a nő, mind a férfi részéről a beszéd.
Közeli hozzátartozók közötti kapcsolatban, szülők és gyerekek, testvérek esetén régebben Dél-Koreában (az északit nem tudom) is formálisabb volt a beszélgetés, manapság gyakori, hogy a gyerekek is „bánmál"-ban beszélnek a szüleikkel, legalábbis a filmek szerint.
Egyébként meglehetősen sokrétű a rokonok közti beszéd formája, nem részletezem. Azért egy példa mégis:
Egy gyereknek az „omoni” az édesanyja, ha bizalmasan szól hozzá, azt mondja „ommá” azaz, anya. Hasonlóan az édesapa „ábodzsi” és az apa „áppá”. Kapcsolódik ehhez, hogy a koreai nyelvben nincs a neveknek becézése, másként fejezik ki a kedveskedést.
Folytatva a példát, ha valaki a házastárs szüleit szólítja meg, akkor az anyós „omonim” lesz, az após pedig „ábonim”, ez a kissé régies magyar „asszonyanyám” és „apámuram” megszólításnak felel meg. Persze korunk filmjeinél kevésbé régies, de tisztelettudó megszólítást szoktunk fordítani. A „nim” tiszteleti szócskáról és a megszólításokról írtam korábban, elérhető a
https://doridafo.blogspot.com/2023/08/megszolitasok.html
linkkel.