Tegezés, magázás, egyáltalán hogy is van ez?

Lehet, hogy már érintettem ezt a témát a koreai nyelvvel kapcsolatban. Most azért jutott eszembe, mert sok feliratfordító és a felhasználók beszélgetésében rendre felmerül, hogy vajon mikor tegezi a szereplő a másikat.
A fordítók dolga nem könnyű, mert igazából csak a koreai beszédből és a helyzetből deríthető ki, hogyan is kellene fordítani, ha hűek akarunk maradni az eredetihez.

A koreai nyelvben ugyanis nincs tegezés, magázás, önözés. Udvariassági szintek vannak, amik jelzik a beszélők közötti viszonyt.

A nyelv tanulása közben nekem is meglehetősen sokára érett meg,
hogy ez mit is jelent.
A koreai szövegek fordítójának valahogy transzponálni kell a helyzetet az aktuális nyelvre ahhoz, hogy az adott nyelven érthető legyen, ezért tegező vagy magázó
a fordítás.
Ahol a legtöbbször találkozunk ezzel, azok a filmfeliratok, amit persze általában nem műfordítók készítenek, és főként nem koreaiból fordítanak, hanem egy másik nyelv közvetítésével - főként az angollal.

Visszatérve az udvariassági szintekre, jó néhány van, de többnyire négyet használnak általánosan.

Az első, az un. "bánmál", amit leginkább "félnyelv"-nek lehet nevezni a fordítás kapcsán (Osváth Gábor a tankönyvében így is nevezi). A megnevezés nagyon kifejező, mert valóban a legrövidebb forma. Bemutathatom a "ká" szócskával, amit sokszor lehet hallani a filmekben. Azt jelenti "menj!", vagy azt, hogy "megyek", vagy azt, hogy "megy", vagy azt, hogy "mész". Attól függ, hogy mi a szövegkörnyezete.
Ezt a szintet a bizalmas viszonyban levők, közeli hozzátartozók, azonos korú barátok, stb. használhatják egymás között.
Ezt a szintet szokták tegezésként fordítani.

A következő szinteket összefoglaló néven "csondemál"-nak nevezik.

Ezek közül az első a "bizalmas, udvarias", az előző forma "jo" végződéssel kiegészítve adja ezt a szintet. Az előző példával ez úgy hangzik: "kájo".
Ezt a szintet a teljesen idegeneknek nem illik használni, és a beosztott a főnökével sem beszélhet így, általában. Mindemellett a legáltalánosabban használt udvarias beszédforma az emberek között.
Ez a szintet lehet tegezésnek is, magázásnak is fordítani, a helyzettől függően.

A következő szint a " bizalmas, formális".
Hallhatjuk esetenként a filmekben "rá" végződéssel az igéket. A előző példával "kárá", azt jelenti Menj!/Menjen!
Jellemzően a főnök beszél így a beosztottjával.
Ismét a helyzettől függően lehet fordítani, közelebb van a tegezés hangulatához,
mint a magázáséhoz.

Mielőtt a legmagasabb udvariassági szinthez érnénk, iktassunk be egy további formát, amit leíró vagy semleges módnak szoktak nevezni.
Ennek a formának svédcsavarja van. Írásban az udvarias szinthez tartozik, nagyon gyakran lehet vele újságcikkekben találkozni.
Példaszavunkkal "kándá" a kiejtése ebben a formában a "가다/ kádá (szótári alak)" megy igének.
Beszédben viszont bizalmas formának számít, tehát a mi tegező formulánknak feleltethető meg.

A legmagasabb szint a négy közül az "udvarias, formális".
Egymást nem ismerők szólhatnak a másikhoz ezen a szinten. A fiatalabb az idősebbhez, a beosztott a főnökhöz, az alacsonyabb rangú a magasabb szinten állóhoz, stb. beszél így.
Több fajta végződés is lehet. Jellemzően az "imnidá / imnikká" végződést hallhatjuk.
Például a köszönésük is ilyen: "ánnyon hásimnikká", ami leginkább "ánnyázsmikká"-nak hallatszik a gyors beszédükben.

A köszönés előbbi formájának tükör fordítása: Békében szíveskedik lenni?
Amit legtöbbször hallunk, szintén udvarias üdvözlésnek felel meg,
ez az "ánnyon hászejo" (안녕하세요).

Leginkább a "Békét kívánok./Menj békével!", magyarosabban az "Üdvözlöm./Minden jót!" kifejezésnek felel meg.
Amit pedig nagyon sokszor hallunk a filmekben, és a "Szia!" megfelelőjének lehet mondani, azt "ánnyo"-nak halljuk.

Egy dolog biztosan látszik ezekből, mégpedig az, hogy mind a mai napig erősen jelen vannak a beszédben is az alá-fölérendeltségi viszonyok.