Mentségemre legyen mondva, a plázás orchidea élményre emlékezve, már nem én kezdeményeztem beszédet koreainak vélt emberekkel. Mégis, a véletlennek köszönhetően, elég sokszor történt ilyen. Ezek közül az egyiket most elmesélem.
Szintén bevásárlás közben, pontosabban a pénztárnál, fizetéskor történt meg
ez az eset.
Az áruház valamilyen bont osztott akkor, nekem is oda akarták adni, de én nem kértem.
A pénztáros a mellette levő kasszában ülőnek ajánlotta, hogy adja oda az éppen fizető férfinek. A férfi átnézett hozzám, és azt mondta: Thankyou.
Ahogy odapillantottam, láttam, hogy ázsiai.
Szinte egyszerre léptünk ki a pénztár elől, így hát megkérdeztem tőle koreaiul,
hogy koreai-e?
A férfi nem értette, valószínűleg kínai volt, de nagyjából tízszer elmondta angolul,
hogy köszöni, mindannyiszor enyhe meghajlás kíséretében.
Már kezdett kissé kínossá válni, de azért sikerült neki a végére jutni.
Én meg gondolkodóba estem, hogy miért kellett ezt a semmiséget ilyen erőteljesen megköszönni?
Be kell vallanom, hogy több évi, már koreaiakkal szerzett tapasztalat után gondolom azt, hogy rájöttem az okra.
A legmeggyőzőbb akkor lett a vélt ok, amikor néhány mondatot beszélhettem
Dél-Korea nagykövetével. Az előzmények okán senki ne gondolja, hogy én
szólítottam meg. Egy rendezvény alkalmával a nagykövet úr fordult hozzám.
Nagy szerencsém volt, mert egy magyarul jól beszélő tolmács is segített nekünk,
a meglepetéstől az elején még talán a nevemet sem tudtam volna megmondani.
A beszélgetés végére már elpötyögtem néhány szót.
Aztán egy mondatot mondtam, és válaszoltam egy mondatra, koreaiul.
A válaszmondatom ez volt: "Ez magától értetődik, és köszönjük."
Ezután a nagykövet úr picit meghajtotta a fejét és továbbment a következő célpontjához.
Nos, itt ugrott be, hogy az esetek többségében a köszönet kimondása
egy záró akkord lehet a világnak azon a részén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése