Buktatók az idegennyelvű átírásban

Régóta latolgatom, hogy írok a koreai tulajdonnevek átírásáról, de kicsit visszatartott, hogy igencsak ingoványos a téma.
Most azonban történt valami, ezért mégis megírom ezt a bejegyzést.
Az történt, hogy valaki "A Fehérfejű hegy" c. filmhez készített feliratomat letöltötte,
és elbitorolta azt. Egy-két jelentéktelen módosítást tett, és a filmbeli neveket angol formátumra átjavítva, a címet az angolból lefordítva, "Hamueső"-ként feltöltötte egy online csatornára. Feltételezem, mindezt azért csinálta, hogy úgy tűnjön, mintha ő fordította volna angolból.
A nevek átírása azonban elég gyatrára sikeredett, nyilván azért, mert nem ismer erről túl sok mindent.
Dél-Koreában 2000 óta létezik egy átdolgozott hivatalos átírási rendszer, az RR (Revised Romanization of Korean), koreaiul 국어의 로마자 표기법, amivel latin betűkre konvertálják a koreai tulajdonneveket. Persze ezt a Google fordítóprogramja nem ismeri, sok esetben a koreai idolok sem tudják jól amikor meghatározzák, esetleg levédetik az átírt nevüket.
A film északi főszereplőjének a neve 리준평 (kiejtése: Ri Dzsunpjon vagy
Ri Dzsunpjan), amiből a családnév, az előbb említett hivatalos átírással Ri,
nem Lee-ként kellene szerepeltetni.
Nos, ennek kapcsán tűnődtem el azon, hogy mégiscsak írjak erről a névátírási gubancról.

Akkor most belevágok.
Talán rajtam kívül is sokan tudják, hogy a magyar szabályok szerint a latin betűket használó idegen nyelvű neveket úgy írjuk, ahogy azt az adott nemzet nyelve szerint kell.
Ez nehézségek elé állítja a magyar embereket, hiszen igen kevés a 10-20 nyelvet ismerő lingvista.
Azt hiszem, még az ismertebb nyelvek neveit sem tudja helyesen leírni, hát még kiejteni a legtöbb magyar.
Ott azért talán már nem tartunk, ahol a múlt század ötvenes éveiben. Emlékeznek még néhányan az idősebbek közül, meg akiknek ők továbbadták a történetet,
hogyan küzdött a politikai félórákat tartó, szerencsétlenségére erre kijelölt személy
Churchil és MacMillan nevével. A fáma szerint valahogy így hangzottak a nevek:
"Csurcsil és Macmillan" (pont, mint leírtam).
Ide kívánkozik, hogy a legtöbb nemzet a saját kiejtési szabályai szerint ejti az idegen neveket.
Egy felmenőm neve Birkás volt, Franciaországban élt, és sokszor hallotta a megszólítását így: "möszjő Birka".
Amint a Geszti név sem igazán kedves nekünk spanyolul, hiszen az "Geci"-nek hangzik.
Azt meg az olvasóra bízom, hogy rájöjjön, miként hangzik németül a Lovassi név.
Ez sem igazán örömteli a magyar fülnek.

Ezekre a gondokra tesznek még egy lapáttal azok a nyelvek, amelyek nem a latin betűket használják. Teljesség nélkül, például a cirill, arab, kínai, japán, koreai írásmód. Egy nyelvből minden lefordítható, de a neveket mégsem lehet a jelentésük szerint használni, ezért kell valami módszer, hogy egy másik nyelven is értelmezhetőek legyenek. 
A jelzett írások közül némi ismerem a koreai nevek konvertálásában van.
Már említettem az RR átírást, van egy másik angol átírási mód, a McCune-Reischauer, amit 2000-ig Dél-Korea is használt, Észak-Koreában jelenleg is ez a hivatalos. Azután vannak magyar átírási ajánlások, az egyik Mártonfi Ferenc nevéhez fűződik, egy másik a Laczkó-Mártonfi párossal fémjelzett, és fontos Osváth Gábor munkája ebben a témában.
Osváth Gábor szavait idézve "nem létezik tökéletes átírási rendszer".
A témában nálam sokkal autentikusabb embereknél nem szeretnék okosabb lenni. Amit írok, csupán egy olyan valaki nézőpontja, aki megismerkedett a koreai nyelvvel
és a koreai nép abc-jével, egy vélemény.

Meglátásom szerint sincs helye annak, hogy egy koreai cég nevét átírjuk magyarra,
pl. így kell a Samsung (삼성) nevét leírni, és nem "Számszang" formában.
Ugyancsak abban a formában kell egy koreai ember nevét elfogadni, ahogy ő latin betűkkel megjelölte. Erre az illető útlevelében meghatározott forma alkalmas.
Sajnálatos, de a koreai sztárok nem mutatják be nekünk az útlevelüket. Szerencsés esetben helyesen átírt nevet találunk az interneten, de ez egyáltalán nem biztos.
Azt is helyénvalónak tartom, hogy a lefordított irodalmi és egyéb írásos művek, alkotások esetében átírjuk a neveket magyaros formába, mivel itt a gördülékeny olvasás ezt kívánja meg.

Tudom, ez utóbbi nem találkozik minden "koreai hullám"-ért rajongó nézetével.
Miután többségük nem ismeri a koreai betűket, megszokta, hogy angol feliratokat lát, nem mindegyikük olvasott magyarul megjelent koreai regényt, vagy novellát.
Így hát azt gondolja, hogy az általa ismert névátírások az egyedül helyesek.
Cseppet hadd oszlassam el ezt a képzetet egy példával.
A 박 (kiejtés: Pák) családnév Dél-Korea hivatalos átírásával "Bak" lenne, ezt egy angol ajkú biztosan nem az eredeti névnek megfelelően ejtené, ezért átírja "Park"-ra a saját kiejtési szabályai szerint megközelítve, miután az angolban így "á"-nak hangzik a magánhangzó, mint pl. a "Hark!/ Figyelj!" szóban.
Nem gondolom, hogy kellene mindenkinek tudni koreaiul, aki szereti a K-pop vagy a koreai sorozatok és filmek világát, de ne gondolja, hogy amit lát az angol feliratokban, egyedül az a hiteles.

Visszatérve a magyar formában átírt nevekre, van pár dolog, aminek talán értem az eredetét, de zavar.
Nálunk mindig az adja az átírásra jól-rosszul az alapot, hogy milyen az aktuális széljárás.
Régebben a koreai nevek orosz átiratai után írtunk át, ezért lett 김일성 (kiejtés: Kim Il Szan) neve nálunk Kim Ir Szen, és 평양 (kiejtés: Pjanján), ami az északi főváros neve, Phenjan. Meghonosodott, ezeket használjuk.
Korunkban, a fentebb leírtakból is látható, az angol nyelvű átírás az irányadó.
Lehet, hogy tévedek, de talán ezért használják az "u"-t az átírásban a koreai "ㅡ" magánhangzóra, pedig annak pontosan megfelelő hangunk nekünk is van, ez az "ü";  illetve az "ㅏ" hangra az "a"-t, holott nekünk van "á" hangunk.
Az angolban nincs ékezetes betű, de nekünk sok is van! Akkor, vajon miért tesszük ezt?

Utóbbi következménye, hogy amikor egy riportban megkérdeznek egy koreai nyelvben autentikus személyt, hogy a jelenlegi észak-koreai vezető neve, Kim Dzsong Un vagy Kim Dzsong Ün, az illető  természetesen azt válaszolja, Kim Dzsong Ün.
Milyen szerencse, hogy a jelenlegi dél-koreai elnök nevét biztonsággal lehet jól írni,
Mun Dzse In neve olyan betűkből áll, amit nem lehet eltéveszteni.

Anyám és a vendég

A filmet 1961-ben mutatták be, 1963-ban nevezték az Oscar-díjra.
Ezt megelőzően az Asia-Pacific Film Festival első díját érdemelte ki.

A mozi Joo Yoseop (주요섭/kiejtés: Csu Joszap) 1935 decemberében megjelent elbeszélése alapján készült.
A novella az író (1902-1972) egyik leghíresebb műve.

A rendező: Shin Sang-ok (신상옥)

A két főszereplő:                Kim Jin-kyu (김진규) a vendég,

Choi Eun-hee (최은희) az anya szerepében.

Az igazi főszereplő azonban Okhi, a kislány, akit az 1953-ban született
Jeon Yeong-seon (전영선) alakított.

Jelentős szerep jutott a filmben a szolgálónak és a tojásárusnak.
Őket ábrázolja az alábbi, jópofa grafika:

 

A film hamarosan 60 éves lesz, ehhez képest a fekete-fehér filmről készült digitalizált változat igazán jó. Persze senki se várja tőle egy idén készült film minőségét.

A 사랑방 (kiejtés: szárángbán) a hagyományos koreai háznak, a „hánok”-nak az a helyisége, ahol kizárólag férfiak múlatták az időt pihenéssel, kedvtelésekkel; ahol a családfő a férfi vendégeit fogadta.
Semmi köze sincs a filmekből jól ismert „száráng” szerelem/szeretet szóhoz.
A feliratban néhány helyen a „férfiszoba vendége” kifejezést használtam,
az előbbi magyarázat alapján talán érthető.

Egy hagyományos „szárángbán” és egy mai változat:

A film alkotóinak sorsáról - a rendező és a női főszereplő élete önmagában is filmre kívánkozó - olvashat róla aki akar, itt.

A történet narratív előadója egy fiatal, özvegy édesanya aranyos kislánya,
aki megkedveli a házukba érkező vendéget. Nem mondom tovább, akit érdekel, nézze meg a filmet. Elérhető: itt. 
A felirat pedig elérhető: Itt

Sztárok és sorsok

Jeon Yeong-seon (전영선) 1953-ban született, gyermekszínészként először
5 éves korában mutatkozott be, ő volt az első igazi gyereksztár Dél-Koreában.
A koreai közönség, minden filmjénél Okhi-ként emlegette később. Aki még emlékszik rá, annak az „Anyám és a vendég” c. film kapcsán jut eszébe.
Ahogy az gyakorta előfordul, felnőttként nem volt igazán sikeres, a 70-es évek végéig játszott dél-koreai filmekben. A 80-as évek elején kivándorolt az Egyesült Államokba, 1983-tól nincs róla hír Dél-Koreában. Egy felnőttkori fényképet találtam, ez az alábbi:

 

 

Kim Jin-kyu (1922-1998), a koreai film első fénykora idején, a hatvanas évektől kezdődően nagyon népszerű, sokat foglalkoztatott színész volt.

A másik két művész, Choi Eun-hee (1926-2018) és Shin Sang-ok (1926-2006)
élete maga is film lehetne.

Shin rendező a mai Észak-Korea területén, az Észak-Hámkjong tartománybeli Csongdzsinben (청진) született, a középiskolát követően Japánba költözött,
1945 után Dél-Koreában élt, kezdetben festőművészettel foglalkozott.
1948-ban kezdte meg rendezői pályafutását.

Choi színésznő Gjongdzsu (경주) szülötte. 1947-től játszik filmekben,
a hatvanas, és hetvenes évek egyik legnépszerűbb csillaga volt.
Pályája kezdetén a koreai háború kapcsolta össze Északkal.
Utolsó interjújában beszélt arról is, hogy Szöulban maradt 1950 júniusában, az események következtében csatlakozott Észak Korea Belügyminisztériumához.
„Napközben játszottam, éjszaka gondolkodtam” – mondta.
A visszavonuló hadsereggel egészen a Phenjantól északkeletre fekvő Szuncson (순천) városig ment, azután megszökött.

A színésznő és a rendező élete az ötvenes évek elejétől fonódott össze.
1953-ban összeházasodtak, aztán 1976-ban elváltak Oh Su-mi (오수미) színésznő miatt, aki akkor már Shin Sang-ok második gyermekét várta.

1978 januárjában Hongkongból elrabolták Choi színésznőt Kim Dzsong Il parancsára. Az elvált férj próbálta megkeresni a színésznőt, ennek során, 1978 júliusában őt is elrabolta Észak-Korea.
A volt házaspár arra kényszerült, hogy ott készítsenek filmeket.
1983-ban újra összeházasodtak.
1986-ban Bécsben tartózkodtak mindketten, innen sikerült megszökniük,
az Egyesült Államok nagykövetségétől kértek segítséget, majd emigráltak az USA-ba.
Choi Eun-hee 1999-ben térhetett vissza Dél-Koreába, Shin Sang-ok 2000-ben.